Ismét eljött a könyvhét, és bennünket az az öröm ért, hogy az íróink közül Nyerges Gábor Ádám első verseskötetével (2010. jún 5. szombat dél) , a szerkesztőink közül Dinnyés Attila, mint a VillanySpenót hálózati irodalomtörténeti enciklopédia egyik  szerkesztője (2010. jún 4. péntek 14.00) is képviseltetve lesz.

Mindenki megnyugtatása érdekében: az irodalomtudományon kívül a show elmaradhatatlan részét képezik idén is bikinis lányok és chipandale fiúk valamint az idomított tűzokádó sárkányok és artisták sem maradnak természetesen el, éppúgy mint az ingyenes vezetékes pálinka és sör sem.

Gyertek el minél többen!

Nyerges. G. Á. - Helyi Érzéstelenítés

VillanySpenót a Könyvhéten

Gratulálunk mindenkinek, és szeretetettel várjuk a kedves érdeklődőket!

A Folyam Szerkesztősége

A második számunk megjelenése sok meglepetéssel és a várva várt poszter újabb részével kezd a célegyenesbe érni, ízelítőül íme egy érdekes cikk:

Magyar Zsuzsanna – Don Giovanni a McDonald’sban

És ez még csak a kezdet………

Egy kis reklám; Május 12-én a Fél Folyóirat lapbemutatót tart, ahol a nálunk is hamarosan megjelenő Cegelnyik Natália is felolvas, sok más kedves barátunkkal együtt! Mindenkit szeretettel vár a szervezőség!

FÉL-évnyitó

Számos író és filozófus vallja, hogy a középosztály társadalmi felemelkedésével Don Juan figurája megszűnik létezni. E figura az abszolút privilégium régi világának hőse volt. Az egzisztencialista filozófus, Soren Kierkegaard szerint amikor az érzékiség a létező világ elemévé válva már nem számít többé bűnnek, és az öröm már nem jelenti az embertől és Istentől való magányt, a donjuanizmus fogalma értelmét veszti. Ezt a feltevést támasztja alá az a tény is, miszerint a második világháború után a társadalom viselkedése forradalmi módon változott meg: a nők elnyerték szavazati jogukat, a szabadság és promiszkuitás olyan új formáit élvezhették az emberek, melyekben már nem jutott hely Don Juan számára. A Don Juan tudós, Giovanni Macchia így nyilatkozik erről: „Don Juan nagy korszaka elmúlt… A körülmények, melyek éltetnék és virágoztatnák, hiányoznak a mai társadalomból” (Vajda 221). A filozófus Vajda György Mihály szerint azonban Don Juan eszméje teljes ellentétben áll e feltevéssel, hiszen minden korszak és társadalmi rendszer megteremti saját Don Juan képét. A mítoszról szóló könyvében, a Don Juan vándorútjában, Vajda végigvezet bennünket e figura alakulásán, keletkezésétől kezdve a modern korig. Láthatjuk, hogy Don Juan milyen formákat öltött az idők során: Ő volt, többek közt, a romantikus, az intellektuális, a groteszk, a boldog, a szomorú. Mindenekelőtt: a nagyétvágyú csábító, akinek olthatatlan étvágya és életvágya a kimeríthetetlen energia szimbólumává vált. Mint ahogy Mozart Don Giovannija is mondja: „Tudd meg, hogy az asszony nekem úgy kell, mint akár az étel vagy a lélegzetvétel” (Da Ponte 175). De vajon valóban létezik Don Giovanni eszméje a 21. században? Ha igen, akkor az evés mesterének tényleg Paradicsom-e a mai világ társadalma, melynek központjában nem más áll, mint a fogyasztás? Netán lehetséges, hogy a fogyasztói társadalom végleg felfalta a csábítót? Hogyan is néz ki ő ma?

A mítosz két kortárs feldolgozása alátámasztja, hogy nemcsak létezik Don Giovanni eszméje, de az adaptációk étkezéssel kapcsolatos jeleneteit megvizsgálva láthatjuk, hogy Don Juan a mi társadalmunkban is megtalálta helyét, s közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk.
Jim Jarmusch Hervadó virágok című filmje ötvenes éveiben járó egykori nőcsábászról szól, aki miután egy névtelen levélből megtudja, hogy 20 éve fia született, a lehetséges anya után kutatva felkeresi egykori szeretőit. Az első két nő, akiket megkeres vacsorára invitálja a férfit, mely alkalmak szinte egyetlen eszközként szolgának számunkra arra, hogy valamit is megtudjunk ezen nőkkel való kapcsolatáról. Hiszen a film kevés dialógussal dolgozik, nélkülözi a flashbackszerű visszapillantásokat is, melyek világosabb képet adhatnának Don nőkkel való kapcsolatának milyenségéről. Láthatjuk, hogy elsőként meglátogatott volt szeretője meglepődve, de örömmel fogadva a férfi megjelenését gusztusos sült csirkével és borral vendégeli meg. A kamera hosszasan elidőzik az asztalon feltálalt széttrancsírozott hús látványán. Ebben a kontextusban nem tudjuk kikerülni a csirke, mint nő, hús asszociációt, hiszen Don Juan egykoron oly mohósággal falta az ételeket, mint a nőket. A bor pedig mint tudjuk, Don Giovanni kedvenc itala, hiszen: „Borban az ésszel senki sem számol, kedvez a mámor, kedvez a tánc” (Da Ponte 70). A tálalás felidézi dekadens és hedonista életstílusát. E jelenet múltbéli viszonyuk szenvedélyére enged következtetni: rövid, de intenzív kapcsolat lehetett, mely kétség kívül mély nyomot hagyott a nőben, aki noha mára rendbe tette életét (mint ahogy foglalkozásából is kiderül: az emberek ruhásszekrényét rendezi), még mindig imádó tekintettel néz a férfira. Ezzel Donna Elvirat juttatja eszünkbe, aki bárhogyan is próbál szabadulni a férfitól, képtelen ellenállni csábításának. Akárhányszor megjelenik életében Don Juan, mindig sikerül megszereznie a nőt, majd aztán teljesen összetörve — „széttrancsírozva” — fájdalmában magára hagyja. Jelen esetben Donnak még csak csábítania sem kell: a következő jelenetben már azt látjuk, hogy a bortól mámoros éjszaka után együtt ébrednek a nő ágyában.

Mikor Dorat látogatja meg kertvárosi, nyugodt, rendezett környékre érkezik. A szürkére festett házban, mindent tökéletes rendben találunk. Itt a fogadtatás már kevésbé szívélyes, hiszen a nő nagyon feszült, hideg, távolságtartó, de szemmel láthatóan felzaklatta a férfi érkezése. Lakásában a halovány színek, elsősorban a fehér, szürke és sárga dominálnak, melyek élettelen, fojtogató, gépies hatást keltenek. Mint amilyen maga Dora is, aki egyszínű fehér blúzában, szürke szoknyájában és fáradt arckifejezésével, maga is egy hervadó virágot testesít meg. A férje és Don társaságában elköltött vacsora kínos csendben zajlik. A tányéron már-már szigorú figyelmességgel elrendezett, egészségesnek tűnő ételeket láthatunk: nem túl sok, mindenből egy kicsi, pontosan kiporciózott adagok, puritán mértékletesség jellemzi. Oltja az éhséget, de nem kelti fel az étvágyat, nem gusztusos. S mint ahogy az Don arckifejezéséből ki is derül: cseppet sem ízletes. Az egész légkör a törékenység, feszültség, elfojtás látszatát kelti. A vacsora során Dora férje által megmutatott egykori képet elnézve bepillantást nyerhetünk a nő fiatalkori énjébe: A fekete-fehér fotón virágos ruhában elénk táruló Dora vidámnak és gondtalannak tűnik. Most az egykor jelen levő vágy és szenvedély nyomát sem látjuk, a bizonytalan, tipródó, lángoló érzelmek helyét átvette a jól szituált otthon, hűséges férj, mértékletes, látszólag egészséges életmód. Mint ahogy Dora férje is megjegyzi, ő lett a „tökéletes, kis feleség”. A foglalkozásuk is erre utal, hiszen tervezői otthonokat készítenek, melyek látszólag tökéletesen megkonstruáltak, kényelmesek de valójában üresek és egyformák. Ez Dorat az operában megjelenő Donna Anna figurájához teszi hasonlatossá, aki végtelenül titokzatos és keveset tudunk Don Giovannival való kapcsolatáról. Látszólag gyűlöli a csábítót, helyette inkább a biztos jövőt választja Ottavio mellett. Az ellene irányuló mérhetetlen gyűlölet és közöny mégis Don Juan iránt érzett elfojtott pozitív érzelmekre enged következtetni. Így a közönye csak igaz érzelmeinek elrejtésére szolgál. Ezt Dora foglalkozásának angol megfelelőjében rejlő szójáték is jelzi: real estate, mely e nélkül annyit tesz, mint, real state: valódi állapot.

Don maga is mindvégig üres, kiábrándult, élettelen a film során, s a fogyasztói társadalom szlogenjét (Dolgozz és fogyassz!) megtestesítve e kor tökéletes termékeként jelenik meg. Számítógépekkel foglalkozik, s jól kereső, ámde mechanikus munkájából kényelmes otthont biztosított magának, melyben kanapéján ülve, enervált tekintettel bámulja plazmatévéjében az egykori fiatal, energikus Don Juan hódításairól szóló fekete-fehér filmet. E szemszögből nézve, a tévéjében látható régi film még a filmgyártás ősi, kezdeti technikáira utal, azokat az időket idézi fel, amikor nem kaptunk kézhez mindent, midőn a fiatal Don Juant a vadászösztön hajtotta és az üldözés által elejtett zsákmánynak/nőnek nagy volt az értéke, hiszen meg kellett érte dolgoznia. Még ezt a pár pillanat erejéig felvillanó képsort is szívesebben nézzük, mint a sötét szobában, melegítőben ülő Don unott arckifejezést. Vele éles ellentétben áll, színes bőrű szomszédja Winston, akivel gyakori szokásként etióp kávét fogyasztanak. E különleges kávé és Winston személye is egzotikusságot, energiát, egyediséget sugall. Olyan tulajdonságokat, melyek egykor Don Juan szerves részei voltak, ma viszont ezeket a Leporello figura, Winston testesíti meg. Az eredeti darabban a szolga volt az, aki mindig az égi büntetéstől tartva, rettegve nézte Don Juan véget nem érő hódításait (hiszen maga a Leporello név is nyulacskát jelent), hiába próbált azonban megálljt parancsolni gazdájának, az rá sem hederített. Itt viszont maga Winston kezdeményezésére indul útnak, s úgy tűnik, mintha a kávézás rítusával ő lenne az, aki színt és némi energiát visz barátja sivár életébe. A fogyasztói társadalomban élő Don számára minden elérhető, könnyedén megszerezhető (elfogyasztható), ám e nagy könnyedség ürességhez, elidegenedéshez, az értékek elvesztéséhez vezet. Ezt támasztja alá a film zárása is, mely különösen ironikus Don Giovanni vacsorajelentének fényében: a kietlen, álmos városban lévő Don az utcán egy 20 év körüli fiút megpillantva felajánlja, hogy ételt vesz neki, hiszen lehetséges fiának gondolja. Majd megjelenik a közeli gyorsétteremből hozott szendviccsel, sült krumplival és kólával, melyet egy deszkára letelepedve az éhes fiú mohón elfogyaszt.  Míg az operában a végső lakoma jelenete a darab csúcspontja, melyben két különböző világ, az élő és a halott találkozásánál Don Giovanni elnyeri végső büntetését, a Hervadó virágokban sem itt, sem pedig az egykori szeretőivel eltöltött vacsoráknál semmiféle revelációra nem kerül sor. Mozart Don Juanja számos dramatikus helyzetben bővelkedik, a film viszont végig egysíkúan mozog, s a csúcspont hiánya jellemzi. Nem derült ki, hogy vajon az illető fiú a fia-e vagy sem, és gyermeke anyjának kilétét sem tudta meg útja során. Mi több, mikor a lelkes gyerek filozófiai „tippet” kér tőle, a néző még mindig nem adja fel a reményt, hogy a hosszú útjából hazatért Don valami életbölcsességgel lát el minket. Don végső megnyilatkozása azonban, kínos mosolyt csal arcunkra: „A múlt elmúlt… A jövő még nem érkezett meg… Csak a jelen van”. Ez a kijelentése is olyan, mint amilyen étellel kínálja a filozófiai eszmefuttatásra éhes fiút: nélkülözi az eredetiséget, valamennyire talán elgondolkodhat rajta, vagyis csillapítja az étvágyat, de nem táplál.

Nem ez az egyetlen feldolgozása a mítosznak, ahol a végső, mindent eldöntő vacsora jelenet helyett „gyorséttermi menüt” kapunk: Peter Sellars rendező 1980-as évekbeli nagy botrányt kavart Don Giovanni feldolgozásában a csábító New York egyik gettó negyedében egy lépcsőn ülve fogyasztja el a McDonalds-ban vásárolt hamburgert, sült krumplit. A hagyományos mítoszra való végső csapásként, pedig a fent említett étteremláncból vásárolt papírpoharas üdítőitalt magasba emelve, dicsőíti az élet örömeit. Mindeközben, Leporello a mögöttük lévő magnóba helyez egy kazettát. A gyorséttermi étellel együtt a kazettás magnó is az olcsó, mindenki számára könnyen elérhető termékek és a fogyasztói társadalom szimbólumaként jelenik meg. Sellars feldolgozásában Don Giovanni azonban nemcsak „McGiovannivá” alakul, hanem egészségtelen étkezési szokásai még másfajta táplálkozási függőséggel is kiegészülnek, hiszen heroinista is. A drogfüggőség így egyfajta kiútként jelenik meg az elidegenedés és értéktelenség korában élő Don Juan számára: mikor nem táplálják már az üres ételek, s a nők is elvesztették egyediségüket (láthatjuk, amint Donna Elvira ruhája erősen hasonlít Madonna korai korszakában viselt öltözékhez), már csak a drogok jelentik az egyetlen esetleges örömforrást. E függőség viszont, ördögi kört eredményezve visszavezet minket ahhoz az addikcióhoz, melyből a heroinba menekült: Hiszen a heroin mint szükségtelen, üres és halálos „táplálék” párhuzamba állítható korunk fogyasztói társadalmával, mely iránti függőséget kezelni lehet, de gyógyítani képtelenség.

Noha a mítosz jelenkori feldolgozásai meglehetősen siralmas képet festenek társadalmunkról, ne feledjük el, hogy a Sellars féle produkciót — számos más opera előadással egyetemben — nemcsak azok élvezhették, akik élőben látták, hanem DVD formátumban Don Giovannival már a fotelunkban ülve is találkozhatunk, akár saját plazmatévénken keresztül.  Pontosan a 21. század oly sokszor szidalmazott szériagyártása teszi azt lehetővé, hogy Mozart zenéje is mindenki számára elérhető legyen. Sellars ugyanazt teszi, mint amit egykor Warhol tett Marilynnel: felsokszorozza, pop ikont csinál belőle és így tálalja a közönségnek. Ilyen csomagolásban már mindenki számára hozzáférhető, zenéjének megértése — „megemésztése” — viszont rajtunk múlik. Mozart és zenéje jobban velünk van tehát, mint hittük volna: Gondoljuk csak a Mozart bonbonokra és kávézókra. Itt van velünk: kényelmesen elhelyezkedhetünk benne és ízlelgethetjük termékeit.

Bibliográfia:

Géza, Hegedüs. „Don Juan a változó időben” Az örök Don Juan. Ed. Vera Somló. Budapest: Magyar Helikon, 1968: 589-597.

Jarmusch, Jim. Hervadó virágok.  Perf.: Bill Murray, DVD, Focus Features.

Kierkegaard, Soren. Mozart Don Juanja. Budapest: Magyar Helikon, 1972.

Lorenzo, Da Ponte. „Don Juan” Az örök Don Juan. Ed. Vera Somló. Budapest: Magyar Helikon, 1968: 149-288.

Mihály, Vajda György.Don Juan vándorútja. Budapest: Argumentum-Gondolat, 1993.

Sellars, Peter. Mozart: Don Giovanni. Perf.:Eugene Perry, DVD, Decca Music Group.

Tirso, De Molina. „A Sevillai szédelgő és a kővendég”. Az örök Don Juan. Ed. Vera Somló. Budapest: Magyar Helikon, 1968:13-93.

Ebből kifolyólag ne fogjátok vissza magatokat, és ha az EPER rádióról, vagy a Gasztrovándorról írnátok, mindenképpen küldjétek el nekünk!

A lapzártát április 18-ára tervezzük, úgyhogy evéssel, ivással emésztéssel, elnyeléssel, befogadással, gasztroregényekkel, fogyasztással, evős filmekkel, netán emészthetetlen dolgokkal vagy bármi hasonló témával ne féljetek jönni hozzánk!

De ha esetleg az ichlet és Musa nem ezek felé a témák felé vezeti a kezedet, ne csüggedj, az internetes megjelenés, és kritika határtalan befogadóképessége is előtted áll.

Addig is ízelítőnek ajánlok mindenki figyelmébe egy kis 20-as évekből származó valódi angol posztmodernt, és annak valódi angol befogadását:

You Rang M’Lord – Poetry Evening

Bővült az archívum, feltöltöttük a 0. Szám anyagát!

Ez azért is jó, mert második számot szívesen tarkítanánk olyan kritikákkal is, amelyek minket értek, avagy egy régebbi vagy az interneten megjelent írásra vonatkoznak.

Tehát sok szeretettel várjuk azon írásokat is, amelyek az eddigieket veszik górcső alá, netán a mi kritikáinkkal szemben fejtenek ki álláspontot.

Nemsokára várható az első szám, a Málnafröccs felkerülése is, természetesen a fenti felhívás az ott megjelenő írásokra is vonatkozik!

Üdvözöl mindenkit,
A Folyam Szerkesztőség

Tranker Kata - Hátsó borító

A (kijelölt!) novellák baráti hossza miatt (is) könnyen bekapcsolódhattunk egy nem is annyira egyértelmű, egyszerűen megkonstruált térbe, Csáth Géza novelláinak világába. A konkrét szövegfeldolgozás mellett a művek jellegzetes, lényegi oppozícióinak kiemelése, vizsgálata, mint például a realitás-irreálitás, mese és valóság kapcsolata, gyermek és felnőtt kor kerültek előtérbe, valamint a misztikum, amit a szerző tudományról való felfogásában elválaszthatatlanul köt egymáshoz. Továbbá az emlék-emlékezet, a rítus megjelenése a Csáth-novellák idő-tér problematikájának kiemelése, valamint az elbeszélő és az olvasó a műben más-más szinten való jelenlévősége, eltérő tudása az adott világról, az emiatt és ezért létrejövő nehézségek befogadói és alkotói oldalról is számos kérdést vetettek fel bennünk, amiket a kellő tér és idő biztosításának köszönhetően közösen megvitathattunk. Egy igazán élő ülésen vehettünk részt, ahol a meggyőzés helyett problémafelvetés állt központi helyen, s még inkább megerősödött az érzés, hogy ezeket a novellákat lehet, és érdemes tovább gondolni.

A folyóiratnak immár harmadik száma fekszik előttem büszkén, vastag gerinccel, s a szerkesztők előszavát olvasom, amiben célkitűzéseikről számolnak be. Nem mások ezek, mint hogy tanszékük graduális (és doktorandus) hallgatói munkáinak utat nyissanak minden érdeklődő felé, miközben e munkákon keresztül a műfaj, az értekező próza gyakorlati, formai oldalának megismerésében is segítséget nyújtanak. Mindemellett hangsúlyozzák viszont, hogy a megjelenő tanulmányok nem lehetnek híján a szerző teremtő hozzáállásának sem. Nyilvánvaló, másképp kínálnak e magas-igényű munkák élvezetet és tudást mindannyiunk számára – másképp, de biztosan, mert ami az Elpist tartalmában jellemzi nem más, mint a szín, hisz maga a filozófia is ezerarcú, miközben mindig egy marad. Ami pedig a folyóiratban olvasható tanulmányokat és recenziókat illeti, mindegyikük ismérve a magas színvonal, ami azonban korántsem jelenti, hogy nehéz volna ezen munkákkal megismerkednünk. Tény, ami tény, ahogyan az értekező próza műfajának művelését, annak olvasását is el kell sajátítanunk, s úgy gondolom, az Elpis ebben is segítségünkre lehet. Hogy e néhány szerény szónál többet is adjak, alább bemutatom a folyóirat harmadik számának tartalmát, melyből kedves Olvasó, számodra is kitűnik majd, mit értettem „szín és színvonal” alatt, s biztos vagyok, ha e munkákat kezedbe veszed, ennél is inkább egyetértesz majd.

Pálmai Annamária - Ötödik illusztráció